(A fotó a híres Salón Canningban készült)

Ez inkább afféle személyes, regényes beszámoló lesz, ha inkább hasznos tippekre és fontos infókra vagy kíváncsi, mert utaznál, kattints ide!
 
Mikor kezdődött a szerelem Latin-Amerika iránt? Már gimnazistaként arról álmodoztam, hogy egyszer majd eljutok oda, először az Amazonas, Brazília, az esőerdő volt a cél, azt képzeltem, az életem egy kalandregény lesz. Végülis az lett, csak kicsit másképp.
Négy éve tangóztam, mikor először Buenos Aires felé vettem az utam. Egyetemista voltam, a családom nagyon féltett, én meg irtó bátor voltam, egészen addig, amíg fel nem szálltam a gépre, akkor elszorult a torkom, és jól megijedtem a nagy bátorságomtól: választhattam volna biztonságosabb célpontot is a nagy önállósodáshoz. Dehát a tangó addigra már elválaszthatatlanul az életem része lett, innen már nem volt visszaút. Ahogy a tangó mondja: "Pensalo bien antes de dar este paso //  tal vez manana acaso no puedas retroceder", azaz, "Gondold meg jól, mielőtt megteszed ezt a lépést, holnap talán már nem lesz visszaút". Ilyen a tangó, persze nem mindenki számára, de ha neked való, belép az életedbe, és visszavonhatatlanul magával ragad, mindegy, hogy hol találkozol vele, kitől tanulsz, mit látsz eleinte; sodródni fogsz vele, amíg csak élsz.
Amikor 2005 augusztusában Buenos Airesbe utaztam, itthon még csak kezdetleges formában működött a tangós élet, a milongákon néhányan táncolták csak a parketten, tudomásom szerint három párostól lehetett akkor összesen tanulni, és argentínok is csak ritkán jutottak Budapestre, ami óriási ünnepnek számított.
De Buenos Airesben sem indult akkor még olyan virágzásnak, mint napjainkban. Argentin kortársaim megdöbbenve értesültek arról, hogy fiatal, magyar lány létemre tangózni jöttem a városba (egyébként szüleim számára a jóval hasznosabbnak tűnő spanyol tanulás volt a fedősztori): "Miért akarsz tangózni? A nagyszüleim tangóznak." - mondták.
Akkoriban nem hallottam még a Youtube-ról, talán nem is létezett, a Google-t sem tudtam igazán használni, internet kávézókba jártam, ha szükségem volt a világhálóra, és azt sem tudtam igazán, hogy kiktől érdemes tanulni. Hallottam ugyan előtte már itthon Chicho és Naveira nevét, de eszembe sem jutott megkeresni őket, azt sem tudtam, hogy akár lehetne olyat.
Így random helyekre tévedtem be, minden sarkon volt egy tánciskola vagy milonga, az utcai tánc, kalapozás, vacsora show-k virágoztak, a turistákat pedig remekül elkápráztatták ezek a műsorok. 
Azt hittem a négy év tangózásom már hatalmas tapasztalat, és hogy majd jól meglepek mindenkit, hogy a kis Magyarországról érkezve, milyen alaposan ki vagyok művelve. Az utcai tangósoknál valóban okoztam némi meglepetést, amikor felkértek, mint arra ácsorgó turistát, akkoriban még nem volt olyan mindennapos a tangó turizmus. Nem gondoltam volna, hogy néhány hónap múlva én is turistáknak táncolok majd autentikus argentinként, a Bar Sur vacsora show-jában. 
Augusztusban érkeztem, éppen bontogatta szárnyait a világbajnokság is, még újdonság volt, nem tudom, pontosan első, második alkalom, de biztosan az elsők egyike. Voltak magyar résztvevők is, próbáltam megkeresni az ismerős arcokat, de végül nem sikerült megszerveznünk a találkozót. 
Hatalmas város Buenos Aires európai szemmel, alig mertem kimozdulni eleinte, attól féltem, örökre eltévedek. El is tévedtem egy párszor, és kellően meg is rémülten. A hatalmas spanyol tudásom igen csekélynek bizonyult, egy szót sem értettem abból, amit beszéltek, az iskolai "spanyol spanyol" úgy tűnt, még csak nem is hasonlít a porteñók által beszélt formára. Igaz, mikor először hallottam argentint, még Budapesten, akkor is megkérdeztem, több év spanyol tanulás után, hogy ez milyen nyelv volt - szóval legalább ez a nehézség nem volt teljesen váratlan. De nemcsak a spanyol tudásomról derült ki, hogy kevés, hanem hamarosan a Budapesten annyira menőnek számító tangó tudásomról is. Ahogy vakon és minden támpont nélkül keresgéltem a táncórákat és a milongákat, lassan eljutottam olyan helyekre is, ahová érdemes volt. Kis tapasztalatom azért arra már elég volt, hogy a teljesen gagyit felismerjem. Mert ahol sok az érték, azért ott sok minden más is elfér. Idővel eljutottam Dana Frígoli és Pablo Villaraza iskolájába a DNI-be. Ez volt az egyetlen, több tanárral működő tánciskola, amely egy egységes jól kidolgozott módszerrel tanított, a tanárok és a közönség pedig szokatlan módon  fiatalok voltak. Itt tapasztaltam meg először, hogy a nők is beszélhetnek az órán, lenyűgöző szakértelemmel, magabiztossággal, hogy nem csupán másodhegedűsök a férfiak mellett. Nagyon inspiráló volt ez számomra akkor, még ha később mégis másfelé kanyarodott a tangós utazásom, de erről majd máskor mesélek.
Később megkérdeztem Lucast arról, hogy vajon csal-e az emlékezetem, és nem is igaz, hogy annyival idősebb volt az átlagkorosztály akkor Argentínában a tangós világban. Mivel ő 12 éves kora óta táncol, ami egyébként merőben szokatlan volt a maga idejében, jól láthatta azt, amit meg is erősített: az, hogy rengeteg fiatal érkezett a tangóba, valóban csak ezután történt (bár a folyamat már elindult). Érdekes az is, hogy Lucasszal ekkor még elkerültük egymást, ahogy később 2008-ban is. 2005-2006-ban, amikor én először ott voltam, Lucas Európában tanított és turnézott, pedig akár össze is futhattunk volna. Késöbb 2008-ban, táncpartneremmel, Ecsedy Áronnal részt vettünk a CITA-n, ami talán legnagyobb presztízsű tangó fesztivál, rengeteg órát vettünk, és az előadásokat is megnéztük. Lucas többször szerepelt és tanított is ezen a fesztiválon, de ebben az évben megintcsak Európában volt. 
A találkozásunk még váratott magára.
A milongák közül leginkább a 'Porteño y Bailarín' és a Viruta hagyott bennem mély nyomokat. A Virutában álltam órákon át a parkett szélén, leesett állal nézve azt a hatalmas parkettet, ami tele volt táncosokkal: egy tűt sem lehetett leejteni. Ez a hatalmas tömeg a kis budapesti milongák után teljesen megdöbbentő volt. Azt hiszem, senki nem kért fel ekkor táncolni, vagy talán egy öregúr, aki nem volt valami jó táncos, de mindegy volt, úgy éreztem, megérkeztem a Paradicsomba. Már rég tudtam a lelkem mélyén, hogy az életem a tangóról szól majd, és így azt is tudtam, hogy megérkeztem, oda, ahol lennem kellett. Akkori szememmel mindenki mérhetetlenül öreg volt, én épp csak akkoriban kezdtem az egyetemet, de nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy a tangó állítólag a nagypapik és nagymamik tánca, ott volt egy-két páros, akik lenyűgöztek, és arról álmodoztam, hogy egyszer majd én is, talán én is úgy táncolok majd, mint ők. 
Egyébként az idősebbek iránti tisztelet is csodálatos a tangóban, a fiatalok tudták, mennyit tanulhatnak attól a korosztálytól, akik még megélték a tangó aranykorát (közülük mára már nem nagyon maradtak, ugyanis azt tudni kell, hogy a tangó 30-40 évre gyakorlatilag majdnem teljesen megszűnt, tehát teljesen kimaradt egy generáció: a régi milonguerók ma már nem élnek,  a közhiedelemmel ellentétben. Ebből következőleg "fun fact": ha ma felkér egy idős ember a buenos airesi milongán, ő már minden valószínűség szerint nem egy régi nagy milonguero, bármit is állít. Mert ezek a szeretnivaló és izgalmas emberek valamiben biztos nagyon jók: hogy meggyőzzenek arról, milyen nagy mesterei annak, amit csinálnak.)

Visszatérve az idősek iránti tiszteletre a tangóban: Ahogy egy táncos a fiatalsággal elveszíti az atlétikus képességeit, nyer egy csomó olyan más színt és kifejezőkészséget, amit nagyon is értékel a közönség. Ilyen szempontból is teljesen egyedülálló ez a tánc, itt tényleg (és ez valós történet), van aki a parketten hal meg.  
Rengeteg más helyről is vannak homályos emlékeim, mintha csak egy álom lett volna, minden bizonnyal ikonikus helyszínek, amit akkor még nem tudtam. A Canningban is jártam sokszor, a Paracultural szervezésében (ezt utólag gondolom, akkor még nem tudtam, hogy ugyanazon a helyszínen különböző szervezésben is lehetnek milongák, és ez egyben a közönség szempontjából is meghatározó). Ez a tangó templom azóta már megszűnt, mit sem sejtettem erről, amikor utoljára jártam ott. Ahogy ebben az első időszakban nem sejtettem azt sem, hogy több alkalommal lesz szerencsém majd fellépni ott. Erről az első időszakról ide fűz az emlék, amikor Roxana Fontan a Malenát énekelte, minden kíséret nélkül, mélyen megható, egyenesen megrázó volt, mintha ő maga lenne, Malena, akiről énekel. "Malena canta el tango como ninguna / y en cada verso pone su corazón" Malena úgy énekli a tangót, mint senki más, és minden sorba beleteszi a szívét. És persze tangóhoz méltóan, a folytatásban kibontakozik Malena tragikus sorsa, mely a magány és egy elveszett szerelem árnyékában zajlik. Könnyek csorogtak az arcomon. Megszűnt a Canning, megszűnt a DNI is, az utóbbi a COVID áldozatául esett.   
Télen érkeztem, tavasz lett, majd eltelt nyár, aztán az ősz, és lassan hazatértem, de már semmi sem volt ugyanaz. Buenos Aires, "Mi Buenos Aires Querido", ahogy Gardel énekli. Az első igazi szerelem, az első igazi tangó, a legboldogabb időszakok, a legnagyobb élmények, aztán évekkel később még egy nagy szerelem, egy házasság, rengeteg illúzió, remény, beteljesült álmok, kudarcok és könnyek, életem meghatározó fejezetei kötnek oda. A szívem egy része mindig ehhez a varázslatos helyhez tartozik már, beszélem az ottani emberek nyelvét (és itt nemcsak a spanyolra gondolok), kicsit argentin lettem, miközben mégis teljesen magyar maradtam, mintha csak hozzáadott volna ahhoz, aki mindig is voltam, nem pedig átírta volna azt. Sokáig minden évben ott voltam, két-három-négy hónapokat, de erről mesélek még.
Most minden más lett, túl vagyunk a COVID-on, a tangó már nem az egyetlen, végsősoron  legfontosabb szerelem az életemben, hisz megszületett a kisfiam, Balázs. Nem tudom, mikor, hogyan jutok el ismét oda, de megyek, megyünk majd.